www.kreativotletborze.blogspot.com

Hatodik nap: Mikulás napja

Ma végre jött a Télapó!!!! Örült a gyerek, Anya meg megnyugodott, hogy milyen ügyes volt ez a Télapó:) Bár lehet, hogy tényleg járt nálunk éjszaka, mert a kicsi általában átaludja az éjszakát, most meg kétszer is fennt volt. Szóval…
 
Sokan nem is tudják már, honnan ered a Mikulás. Felnőtt fejjel már csak arra emlékszünk, milyen érzés volt várni rá, majd örömmel meglesni, mit tett az olya nagy gonddal kifényesített csizmába.
Mikulás valójában szent Miklós püspök volt, egy igazi szakállas öregember, aki életét a jócselekedeteknek szánta. Sok száz évvel ezelőtt élt. Nem fehérprémes bundában, hanem vörös palástban járta csendben a várost, s adakozott a szegényeknek- kinek mire volt szüksége.
 
A Miklós-nap Magyarországon
Forrás: wikipédia
A hagyományos ünneplés a városokban és a falvakban az álarcos, jelmezes játék („alakoskodás”) volt Miklós-napon, december 6-án. A miklósoláskor 1900 előtt a fiatalok házról-házra jártak Miklós napján ijeszteni, amikor hosszú láncaikat csörgették és meg is verték vele a járókelőket, ilyenkor az emberek a házakból sem mentek ki szívesen. A népszokásból kiszorult a karácsonyra való lelki készülődés, s a gonoszűző jelleg lett hangsúlyosabb. Nem ismert, hogy a Mikulás ünnepen történő ajándékosztó népszokás mikor került pontosan Magyarországra, a 18. század végén megjelent tiltás árulkodik először jelenlétéről. A tiltás oka a gyermekek ijesztgetése volt, mivel nem a ma ismert, jókedvű, pirospozsgás Mikulás járt házról házra, hanem egy félelmetes, koromfekete arcú, láncot csörgető rém “Láncos Miklós”, aki egyszerre jutalmazott és büntetett.
Többféle eredetmagyarázat alakult ki, a legelterjedtebb álláspont szerint a rémisztő alak Odin germán főisten továbbélése, akinek kettőssége, a jó és a rossz mutatkozik meg a december 6-i szokásban: jóságos alakja ajándékot oszt, míg büntető alakja ijesztgetett. A falvakban egészen a 20. század utolsó harmadáig élt a lánccsörgető alakoskodás, akit végül kiszorított a jóságos Mikulás.
 
Ma korábban készült Télapókat mutatok meg, mert ma lusta napom van, nem készítek új dolgot, csak gyönyörködöm a tegnapi munkám eredményeiben.
 
Mikulás kiflis zacskóból:
 
 
 
Mikulás zokniból:
 
 
 
Mikulások a netről:


 

 
 
Mai mese:
 
Sürgős levél
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rengeteg erdő. A rengeteg erdő kellős közepén állt egy kidőlt-bedőlt kis házikó. Ebben a házikóban lakott a Télapó.
Nagyon-nagyon öreg volt már Télapó, a szeme is rossz volt, a lába is fájt időváltozáskor, hát csak üldögélt a kidőlt-bedőlt házikóban, és azzal mulattatta magát, hogy számlálgatta, hány nap van egy esztendőben. Már száz éve, hogy belekezdett, mégsem tudott a végére járni, mert mindig odavetődött valaki, és megzavarta a munkájában.
– Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó?
– Itthon. Hogyne volnék itthon!
Hát egy kis cinke állt az ablak párkányán, az kopogtatott az ablakon.
– Éhes vagyok, Télapó. Nem adnál egy kis szotyolamagot? Majd ősszel megadom.
Máskor megint a nyulacska kopogtatott az ajtón.
– Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó?
– Itthon. Hogyne volnék itthon!
– Eressz be, Télapó! Elfogyott a tüzelőm, és fáznak a kis gyerekeim.
Majd hozok neked húsvétra szép hímes tojást.Mit volt mit tennie? Előkereste a szotyolamagot, ne éhezzen szegény madárka, kinyitotta az ajtót, meg ne fázzanak szegény kis nyulacskák. Aztán újból hozzákezdett a számláláshoz, mert közben elfelejtette, hol is tartott már, s elölről kellett kezdenie…
– No, de most már nem hagyom magam többé megzavarni – mérgelődött Télapó –, megszámlálom, ha addig élek is.
– Egy, kettő, három, négy… – mondogatta csendesen magában, és már el is jutott talán háromszázig, amikor ismét bezörgetett valaki az ablakon.
– Ki van kint? – szólt ki mogorván Télapó. – Ki háborgat megint fontos dolgomban?
– Én vagyok, a postás bácsi! – hallatszott kívülről. – Levelet hoztam Télapónak.
Erre már mégiscsak ki kellett nyitni az ajtót.
– Nagyon fontos levelet hoztam – mondotta a postás bácsi. – Az van ráírva: Sürgős! Tessék hát sürgősen elolvasni!
– Könnyű azt mondani! – dörmögte Télapó. – Nem látom ám én az ilyen bolhabetűket.
– No, majd én segítek! – ajánlotta a postás bácsi. Kibontotta a levelet, és elolvasta, ahogy ott állt, szép sorjában:
„Kedves Télapókám! Gyere el hozzám, mihelyt lehet! Fontos dologban kell beszélnem veled! Csókol: Lacika!”
Mit tehetett Télapó? Felhúzta a meleg csizmáját, amivel hét mérföldet lehet egyszerre lépni, belebújt a bundájába, fejébe nyomta a prémes sapkáját; éppolyan volt most, mint egy falusi bakter. Becsomagolt magának egy kis útravalót, előkereste a vándorbotját, és elindult hetedhét országgá.
Ment, mendegélt a rengeteg erdőben, hát egyszer csak összetalálkozott a cinegével.
– Hej, cinege madaram, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?
– Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig jobbra ebben a rengeteg erdőben, arra lakik Lacika!
Ment, mendegélt Télapó, amerre a kis cinege mondta, hát egyszer csak kiért egy nagy, virágos rétre.
„Hát most ugyan merre tartsak?” – gondolta magában, és akkor hirtelen megpillantotta a mezei nyulacskát, amint éppen futni tanította a kisfiát.
– Hej, te nyulam-bulam, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?
– Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig balra ezen a nagy, virágos réten! Arra lakik Lacika.
Ment, mendegélt Télapó, amerre a nyulacska mutatta néki, hát egyszer csak elért egy nagy tornyos város szélére. A nagy tornyos város szélén szerencsére összetalálkozott a postás bácsival, amint éppen munka után hazaballagott.
– Ugyan, kedves postás bácsi, meg tudnád-e mondani nekem, merre lakik Lacika?
– Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak szépen egyenesen ebben a nagy tornyos városban, míg egy icipici utcába nem érsz. Abban az icipici utcában lakik Lacika.
Fáradt volt Télapó, útravalója is elfogyott már, mire megtalálta az icipici utcát. Be is esteledett, mire egy toronymagas házban megtalálta a kisfiút.
Jaj, talán már alszik is Lacika, hiszen öreg este van már! – gondolta Télapó, és óvatosan csengetett, hogy fel ne ébressze Lacikát.
– Itt lakik Lacika? – kérdezte nagyanyótól, aki ajtót nyitott neki.
– Itt lakik, itt lakik! – felelte nagyanyó. – Tessék besétálni!
Lacika már ágyban volt, mert egész nap csak Télapót várta, és elfáradt a sok várakozásban. Mégis megörült, amikor meglátta az ajtóban Télapót.
– Jó estét, Télapó! De régen vártalak! Jó, hogy megérkeztél!
– Jó estét, Lacika! De sokáig jöttem, amíg ideértem! Nagy rengeteg erdőn, virágos, nagy réten! Hetedhét országot végiggyalogoltam, mind megettem, ami útravalót hoztam.
– Jaj, kedves Télapó, de jó, hogy eljöttél, nagy tornyos városban, hogy el nem tévedtél! – kiáltotta Lacika örömmel, és helyet csinált Télapónak az ágya szélén.
– Nagyon fontos dologban kell veled beszélnem.
– Mondd csak, mondd, galambom! – mosolygott Télapó.
– Tudod, Télapókám…, de hajolj közelebb, a füledbe súgom, mert nagy titok, amit mondok neked. Nagyanyókám vett egy szánkót karácsonyra, de a pénzéből már nem futotta – hóra. Hó nélkül a szánkó nem ér egy fagarast; hozzál nekem sok-sok jó ropogós havat!
– Jól van – bólintott Télapó –, hozok neked, Lacikám, mert olyan szép levelet írtál nekem. Most csak feküdj le szépen, és aludj, mert elmondták már az esti mesét is a rádióban.
Le is feküdt Lacika, szemét is behunyta, el is aludt nyomban. Télapó meg éppen csak erre várt, szép lábujjhegyen kiosont a szobából, halkan becsukta maga megett az ajtót, hogy meg ne zavarja a kisfiú álmát, és elindult a csendes éjszakába.
Amerre ment, csillagos hó hullt az utakra, városra, tornyos nagy házakra. Hó hullt a mezőre, rengeteg erdőre, és a puha hóban senki sem hallotta lépteinek zaját. De reggel, mikor felébredtek a gyerekek, s kinéztek az ablakon, örömükben felkiáltottak:
– Esik a hó! Esik a hó!
Lacika nem szólt semmit, csak mosolygott a kis rácsos ágyában, mert ő már tegnap este tudta, hogy itt járt a Télapó.
 
 

Ötödik nap: Ajándék a Mikulásnak

Elnézést szeretnék kérni a mai bejegyzésért, de ma egy saját mesével készültem. Nem annyira varázslatos és talán nem is mese, de talán lesz, akinek tetszeni fog. A mese célja az, hogy a gyerekek az Anyukájukkal együtt neki álljanak mézeskalácsot sütni, majd közösen becsomagolják, így jó ajándék lehet pl.: a nagyinak, az óvonéninek vagy a szomszédasszonynak. A receptet Lukács Gabi barátnőmnek köszönhetem, amit a héten ki is próbálok. A csomagoláshoz reményeim szerint ma felteszem az ötleteket, de még mindig a vásárra készülök és úszok a tennivalókban.

A mesét fogadjátok olyan szeretettel, mint amilyennel írtam és remélem, hogy kedvet kaptok majd egy közös sütéshez. Bár azt is tudom, hogy aki rátalál egy ilyen blogra, ott ez nem újdonság:)

Csomagoláshoz több ötletem is van. Az egyik, hogy egy pl.: vajas, cipős dobozt bevonok fehér papírral és ezekre rajzol a gyermek. A másik, hogy egy kiflis papírzacskóra rajzol a gyermek, amit aztán egy szép nagy masnival összefogunk, de a befőttesüvegekre is felragaszthatunk egy gyermekünk által rajzolt képet. És persze készíthetünk mi magunk is dobozt, hamarosan azt is megmutatom, hogy hogyan.

Doboz ötletek a netről:

Én is ilyet akartam feltenni, de már valaki megrajzolta helyettem:)

Mai mese:

Kapni jó, de adni még jobb!

 

Tündi már nagyon várta a Télapót, ezért minden nap megkérdezte az Anyukájától, hogy mennyit kell még aludni, míg eljön végre.

 Megkérdezte nyáron: – Anya, Mennyit kell még aludni, hogy jöjjön a Mikulás?
   Még nagyon sokat Tündikém!
          Egy kezemen meg tudom számolni?
          Ha tíz kezed lenne is kevés lenne! – mosolygott Anya.
Megkérdezte ősszel: – Még mindig nagyon sokat – hangzott az elkeserítő válasz.
Aztán megkérdezte novemberben, Márton napján is, amikor éppen finom libacombot ettek ebédre a Nagyiéknál.
          Anya, mennyit kell még aludni, hogy jöjjön a Télapó?

          Már nem olyan sokat kislányom. – hangzott a válasz, amitől Tündi szeme kikerekedett:

          Mennyi az a nem sok?

          Még 25 napot.

          De Anya, az még mindig nagyon sok, ennyit nem tudok megszámolni a kezeimen.

          De mégsem olyan sok, mint nyáron volt, ennyit már igazán ki lehet bírni.

          És mondd csak kislányom, miért várod ilyen nagyon a Télapót? – kérdezte Apa.

          Azért, mert szokott nekem hozni Mikuláscsomagot, ami telis-tele van finom csokoládéval, meg gyümölcsökkel és én azokat nagyon szeretem. De most szeretnék egy pónit, egy új babát, építőjátékot és mesekönyvet és olyan játékokat is, amiket a reklámokban láttam. Úgy gondolom, hogy a Télapó ezeket mind elhozza nekem, mert jó kislány voltam. – válaszolta határozottan Tündi.

          És mi lesz, ha virgácsot is hoz neked? – kérdezte Apa.

          Az nem lehet, mert azt csak a rossz gyerekeknek hoz, én pedig nem vagyok rossz.

          Akkor tegnap mégis ki hisztizett cukorkáért a boltban? – kérdezte Anya mosolyogva.

          Néha szoktam rosszaságokat csinálni, de én legalább nem vagyok verekedős, mint a Zolika az óvodában. Ő biztosan kap majd virgácsot is. – jelentette ki Tündi.

          Tündikém – szólalt meg a Nagyi – tudod-e, hogy nem csak kapni, de adni is jó?

          Ez mit jelent Nagyi?

          Azt, hogy amikor ajándékot kapunk, az boldoggá tesz minket. De akitől kaptuk, ő is boldog, hiszen látja, hogy az ajándéka, amit csak nekünk szánt, milyen örömöt jelent a számunkra.

          Amikor Anyának vagy Apának rajzolok az oviban, ők is nagyon örülnek neki és az nekem jó érzés.

 Tündi pár percre csendben maradt, majd hirtelen olyan hangosan kiáltott, hogy még Murci cica is felébredt és ijedtében kiszaladt a szobából.

          Kitaláltam valamit! Mi lenne, ha készítenénk mi is valamit a Mikulásnak? Biztosan örülne neki és akkor talán elfelejtené, hogy tegnap hisztiztem egy kicsit. – mosolygott ez a huncut kislány, mire az egész család nagy nevetésben tört ki.

          Ez nagyon jó ötlet Tündi, biztosan nagyon örülne neki. Tudod, mire kihordja azt a sok csomagot a gyerekeknek, nagyon elfárad és biztosan megtöltené a szívét melegséggel, ha ő is kapna ajándékot. De ne azért készíts ajándékot, hogy elfelejtse a tegnapi rosszalkodásodat a boltban, hanem azért, mert kedves akarsz lenni hozzá.

          Jól van Anya, tudom. De vajon minek örülne a Télapó? Olyan öreg már, biztos van már mindene… – törte a fejét Tündike.

 Pár perc múlva ismét olyan hangosan kiáltott, hogy még Buksi kutya is ugatni kezdett az udvaron, úgy megijedt.

          Süssünk neki sütit, annak biztosan örülne. Amikor hazaér éhesen és fáradtan és meglátja a sütit, nagyon boldog lesz. – mondta csillogó szemmel és a család is helyeselte ezt a remek ötletet. Tündi azonnal neki akart látni a süti sütésnek, de mivel még 25 napot várni kellett, így a nagyival úgy döntöttek, hogy egyelőre csak maguknak sütnek, hogy kipróbálják a receptet.

December 5-én aztán Anya azt mondta, hogy itt az ideje elkészíteni a Télapó ajándékát. Tündi nagyon boldog lett, azonnal rohant a szobájába, hogy felvegye a sütős kötényét.

Anya mézes sütit választott, mert abban Tündi is sokat tudott segíteni. Anya kimérte a hozzávalókat, Tündi pedig beletette a tálba. Került bele cukor, tojás, vaj, liszt, méz, vaníliás cukor, egy pici sütőpor.  Anya összegyúrta a tésztát, mert Tündi nem szerette, ha ragacsos lesz a keze. Aztán ezt a nagy gombócot ki kellett nyújtani. Tündi ezt nagyon élvezte, mert neki is volt kis nyújtófája, így ő is tudott segíteni.

          Anya, én szív formát szeretnék nyomdázni a sütiből, hogy a Télapó tudja, hogy mennyire szeretem.

          Nagyon jó ötlet. Én pedig a karácsonyfa formát választom és készítek néhány csillagot is.

A sütitészta olyan volt, mint a gyurma, így Tündi gyurmázott belőle egy csigát, hóembert, virágot és kukacot is. Miután elkészültek a sütik, Anya betette a sütőbe és várták, hogy megsüljenek. De a várakozás nem Tündinek volt kitalálva.

          Anya, mikor lesznek már készen?

          Nemsokára, várj türelemmel kislányom.

          De én nem tudok várni, alig várom, hogy végre megkóstolhassam a sütiket

          Hát nem a Télapónak szántad őket?

          De Anya, nem adhatjuk úgy oda, hogy meg sem kóstoltuk?! Mi lesz, ha nem lett finom és a Télapó megharagszik.

          Erre nem is gondoltam, nagyon okos vagy kislányom. – mosolygott Anya. Mi lenne, ha a várakozás idejét kitöltenénk egy kis kézműveskedéssel.  Készíthetnénk egy szép dobozt a Mikulásnak, amibe majd beletesszük a sütiket.

          Ez nagyon jó ötlet anya, biztosan örülne neki a Télapó. De hogyan kell dobozt készíteni?

          Arra gondoltam, hogy itt van ez a vajas doboz, amire ragaszthatnánk fehér papírt, amit aztán te kidíszíthetnél, hiszen olyan szépen tudsz rajzolni.

Amíg Tündi elkészítette a rajzát, Anya kivette a sütiket a sütőből.

          Kész vagyok! – mutatta büszkén a rajzát Tündi.

          Ez nagyon szép lett, nagyon ügyes vagy kislányom, a Mikulás bácsi biztosan örülni fog neki.

Közben a sütemények is elkészültek. Ahogy kihűltek, közösen feldíszítették, tettek néhányat a dobozba, a többit pedig azon nyomban felfalták.

December 6-án a Télapó ellátogatott az Óvodába. Tündike már alig várta, hogy végre odaadhassa a süteményekkel teli dobozt a Télapó bácsinak. Miután elmondott egy verset, így szólt:

          Télapó bácsi, én is szeretnék neked adni valami ajándékot. Ezt az Anyukámmal neked készítettük, mert biztosan elfáradtál már az ajándékok kihordásában.

          Nagyon köszönöm Tündike, igazán kedves kislány vagy! Látod, nincs a csomagodba virgács, mert tudom én, hogy te milyen ügyes vagy. Jövőre is meglátogatlak majd, bár akkor már az iskolában foglak keresni. – mosolygott a Télapó.

Tündi, miközben a csomagjában lévő csokikat nézegette arra gondolt, hogy kapni is jó, de adni tényleg nagyon jó érzés.

 

Készíts te is süteményt a télapónak!

Recept: Mézes puszedli

 

3 tojás sárgáját és 1 egész tojást kikeverünk 15 dkg porcukorral.

25 dkg mézet és 5 dkg zsírt meglangyosítunk, hogy folyós legyen. (Margarinnal is kiváló, együtt be lehet tenni a mikróba.) A folyós mézet + zsírt is a nagy tálba öntjük a tojásos keverékhez. Belekeverünk 4 evőkanál tejfölt és a fűszereket, tetszés szerint. (vaníliás cukor, őrölt fahéj, őrölt szegfűszeg, őrölt gyömbér, vagy mindezek helyett használhatunk készen kapható mézeskalács fűszerkeveréket)

60 dkg liszthez hozzákeverünk 2 teáskanál szódabikarbónát, utána ezt a lisztet hozzádolgozzuk a kikevert folyékony alkotórészekhez. A tésztát betesszük pihenni a hűtőbe, másnapra kellően szilárd, formázható lesz.

Puszedli sütéséhez kis golyócskákat formálunk, sütőpapíros tepsiben sütjük. Rövid idő alatt megsül, 160-170 fokon kb. 10 perc.

 

Mézeskalácsként is süthető ugyanez a tészta, azaz nyújtás, formázás-szaggatás, sütés. Nagyon finom, azonnal puha mézesek lesznek.


A kimaradt 3 db tojásfehérjéből habot verünk, majd belekeverünk 25 dkg porcukrot. Ebbe a habba lehet a forró puszedliket beleforgatni, utána sütőpapírra szedni, szárítani.
 
ui.: HOLNAP JÖN A MIKU!!!!!

 

Negyedik nap: randi Rudolffal

Ma a Mikulás segítőjét, Rudolfot hívtam randira, így ma ő a téma. Szerintem borzasztó cuki egy rénszarvast úgy bemutatni, hogy ő a Télapó leghíresebb segítsége, mert azért alapvetően szerintem a rénszarvas nem egy szép állat…
Kézműveskedni délután fogunk, de addig is jöjjön a mai mese és az ötletek a netről.

Rudi a neten:




Ma egy dallal készültem:http:
http://www.youtube.com/watch?v=AKE3q80Jcr8

Harmadik nap: Hóemberes

Bár sajnos nem sikerült a havazást ide csalogatni, a harmadik napra a tél egyik legkedvesebb figuráját, a hóembert hívtam vendégségbe. Számtalan formában láthattuk már: papírból, zokniból, dobozokból stb., mégis legszebb, ha igazi hóból készül Apa vagy a Papa közreműködésével. Nálunk a havas bolondozás a fiúk “dolga”, de azért egy-egy hóangyalka elkészítésére bármikor és bárhol rávehető vagyok (pl.: a főutca közepén is:).
Az ablakba ma kikerül az óriás hóemberünk, az egyesületben már készítettünk Lukács Gabi barátnőmmel dobozból, itt figyel kettő zokniból és persze nálunk is került már képeslapra, ablak- és ajtódíszre is. Ma fakanálból készítek egyet és mekérem, hogy kedvesen fogadja a hozzánk látogatókat.
Az elkészítéshez lefestettük fehérre a fakanalat, majd dekorgumiból elkészítettem a testét és a kalapját., majd némi pötty és már készen is lettek. A zokni hóemberek kitöméséhez és vattát használtam és olyan keveset varratam, amilyen keveset csak lehetet, mert a varrás nem nekem lett kitalálva…
Íme az eredmények:

 

Hóemberek a netről:

 


 

És egy süti recept, amit csak ajánlani tudok, mert nagyon finom!!!!

Hagyaczkiné Nagy Mónika hóembere:

<a _mce_href="javascript: Kepbeilleszto2(document.szovegadmin, '‘);” href=”javascript:%20Kepbeilleszto2(document.szovegadmin,%20’%3Cimg%20border=0%20src=https://bloggerinakreativotletborze.cafeblog.hu/files/2012/12/hoemberek.jpg%20border=0%3E’);” style=”clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;”>
Hóember

500g túró
150g porcukor
2 cs. vaníliás cukor

200g tejpor
150g kókuszreszelék
(+ ha kell még, egy kevés darált keksz, hogy ne legyen ragacsos)

Az egészet összekeverni, kis golyókat formálni belőle.
A maradék kókuszreszelékben megforgatni.

Ezeket villával összenyomkodni, majd 10 percig hűtőbe tenni.

Ma egy verssel készültem:

Udvarunkon, ablak alatt
álldogál egy fura alak;
hóból van a keze-lába,
fehér hóból a ruhája,
hóból annak mindene,
szénből csupán a szeme.
Vesszőseprű hóna alatt,
feje búbján köcsögkalap.
Honnan jött, tán Alaszkából
vagy a déli-sarki tájról,
hol a jegesmedve él,
s télen-nyáron úr a tél?
Uramfia, ki lehet?
Mondjátok meg, gyerekek!
“Sem a Péter, sem a Pál,
egy hóember álldogál.”
Cézár kutya sunyít, lapul.
Rá nem jönne, ki ez az úr.
Mert hogy úr, az bizonyos.
Olyan kövér, totyakos.
Tisztességgel megugatja.
Meg se billen a kalapja
a nagy úrnak. Rá se néz.
Hej, de bátor, de vitéz!
Cézár most már tiszteli;
borjúcsontot visz neki.
Az csak sután áll a hóban.
Nem hallgat az okos szóra.
Nem eszik, és nem beszél.
Szegény Cézár, jaj, de fél!
Szederfánkon ül a veréb.
Ő ismeri meg legelébb.
Könnye csordul, úgy nevet,
s nevetik a gyerekek.
“Ejnye, Cézár, hát nem
látod?
Hóember a barátod!
Ne félj tőle nem harap!

És egy mese, mert olyan szép:)

 

Borzontorz barátságos szobájából egy nagy erkély nyílt. Ez a pici „birtok” pontosan úgy viselkedett, mint a nagy külvilág: ilyenkor télen hosszú, csillámló jégcsapok lógtak falécein, kristálytiszta hó fedte minden ízét-porcikáját, akárcsak a környező fenyők koronáját.
Abban, hogy Borzon-torz időről időre ellenállhatatlan vágyat érzett kiszaladni a jó meleg szobából a vakítóan fehér nagyvilágba, jelentős szerepet játszottak az erkélyre látogató madarak. Apa a hidegben vacogó, éhes kis vendégeknek egy jó nagy madáretetőt épített nádfedéllel és négy pici eresszel.
– Menjünk a madarak után! – szólt Apa Borzontorzhoz, és pár perc múlva már ropogott is a hó a talpuk alatt.
Az efféle kirándulásokat Borzontorz nemcsak azért szerette, mert a friss levegőtől kipirult az arca, meg mert olyan gyönyörű a behavazott erdő, és ott olyan jó hógolyózni, szánkózni, illetve korcsolyázni, hanem azért is, mert Apa ilyenkor csodaszép történeteket mesélt az erdőről és lakóiról: a szarvasokról, vadmalacokról, őzekről, no és persze azokról a fürge kis mókusokról, melyeket gyakran Borzontorz is megcsodálhatott az erdő fái közt.
Azon a nevezetes napon Apa egy újabb csodálatos dologra tanította meg: arra, hogyan készül a hóember.
Mind a ketten kicsi, de jó keményre gyúrt hógolyókat kezdtek görgetni a havon.
„No hiszen, ebből sem lesz egyhamar hóember” – sopánkodott magában Borzontorz, de amint látta, hogy egyre gyorsabban növekedik a fehér görgeteg, maga mögött hagyta kétségeit.
– Csinálj egy kis gömböt fejnek! – adta ki az utasítást Apa, és elment beszerezni a kellékeket
.
Nem telt bele tíz perc, és már készen is állt a hóember, kezében seprűvel, feje búbján egy ütött-kopott lábassal, hosszú répaorral, szénből kirakott gombokkal, szemekkel és hatalmas mosolygós szájjal.
– Szia, Borzontorz!
– Szia! – válaszolt vidáman.
– Kinek köszöntél? – kérdezte Apa, miután körbenézve egy árva lelket sem látott az erdőben.
– Csak visszaköszöntem a hóembernek.
– Ne haragudj – fordult Apa a hóemberhez –, nem hallottam, hogy köszöntél! Szervusz, hóember!
Apa modorában volt valami különös, mintha csak játszásiból köszönne, s maga sem hinné, hogy a hóember tényleg megszólalt.
„Hiába, a felnőttek néha ilyen furcsák” – gondolta Borzon-torz.
Azon a télen Borzontorz igen gyakran meglátogatta a hóembert, aki a barátja lett. Sokat beszélgetett vele.
Egy szép napon – vagy talán nem is olyan nagyon szép napon – azt vette észre Borzon-torz, hogy bár már régóta sütött ilyen szép szikrázóan a napocska, a hóember mintha kevésbé vidáman mosolyogna. Az arcán megolvadt a hó, s a szénből kirakott szája széle egy kicsit lekonyult. Pár nap múlva a színe is szürkésre változott, piszkos csurgásnyomok éktelenkedtek a homlokán. Újabb pár nap múlva a hóember egész alakja megroggyant, a fejébe csapott ütött-kopott lábas is félrecsúszott.
– Szegény barátom, mi lesz veled? – sopánkodott napról napra egyre kétségbeesettebben Borzontorz, és nagy igyekezettel próbált segíteni a barátján. Az erdőben található kisebb-nagyobb hókupacokból szerzett hóval tapasztgatta a sebeket.
Hamarosan a nemrég hatalmas fehér óriás egy picurka szürke hókupaccá olvadt, melyből a szomjas erdei talajra egyre sűrűbben csepegett a kristálytiszta víz. Borzontorz nagyon elszomorodott.
– Gyere, Borzontorz, sétáljunk egyet ebben a gyönyörű tavaszi időben! – invitálta Apa olyan lelkesen, hogy nem lehetett ellenállni.
A hó eltűnt az erdőből, mindenfelé friss zöld rügyek duzzadtak, pattantak. Tényleg gyönyörű volt a táj, csak hát….
Apa szándékosan a hóember felé vette az irányt. Addigra már egy maroknyi hó sem maradt belőle.
– Már nincs hóember – jelentette ki Borzontorz hatalmas gombóccal torkában, elcsukló, sírós hangon.
– Dehogy nincs! – jelentette ki határozottan Apa, és már mentek is a hóember hűlt helye felé, ahol bizony csak egy nedves kis tócsa állt.
– Hol van hát? – kérdezte Borzontorz.
– Hát ott, nézd csak meg jobban! – Apa a nedves erdei földre mutatott. A korhadt avarból hóvirágok dugták ki óvatosan szép kis fejüket. Borzontorz ámulva nézte a gyönyörű virágokat, mígnem az egyik megszólalt:
– Szia, Borzontorz!
Borzontorz hirtelen meglepetésében és örömében nem is válaszolt; kérdően nézett Apára.
– Köszönj vissza szépen, ahogy illik! – és ezúttal Apa nem játszásiból beszélt.
– Szia! – üdvözölte udvariasan és vidáman Borzon-torz régi barátját… az életet.
Ha valami nagyon szép elmúlik, vigasztaljon benneteket, hogy mulandósága még szebbé teszi, talán olyan széppé, hogy igazából el sem múlik!

Read more: http://www.operencia.com/gyermekoldalak/magyar-irodalom/mesek-toertenetek/teli-mesek/1510-zeke-laszlo-borzontorz-a-hoember-es-a-tavasz#ixzz2DLFwrye0

Második nap: hópelyhek közt

– Anya, mikor fog esni a hó?
– Nem tudom kislányom.
– És ahhoz mennyit kell még aludni?
-??????????????

Ez a párbeszéd zajlik köztünk, mióta fel kellett venni a sapkát és a sálat. A kislányom nagyon várja a havat, mondhatni megőrül érte. Én is szeretem, leginkább a meleg szobából nézni… Ezért arra gondoltam, hogy a készülődés második napján legalább az ablaküveget feldíszítjük hópelyhekkel, hátha annak is örül majd. Elképzeltem, hogy majd édes kettesben vágdossuk a papírt, minden idillikus és harmónikus és persze rózsaszín szaga van. Ment is ez így vagy 10 percig, amikor is az én makrancos hölgyem ismét megmakacsolta magát, rendezett egy-két jelenetet, majd a végére egyedül ültem az asztalnál és vágdostam a papírt. Az ötévesem elég karakán, makacs és akaratos nőszemély, akit általában kettőnek szoktam számolni( mondjuk ikrek-fiú), mert napi szinten megdolgozza az idegrendszeremet. Tombol a testvérféltékenység, ami kb. olyan lehet nálunk, mint a kamaszok lázadása és a fiatal, törtető kisfőnökök arroganciája.  Igen, elrontott gyerek és igen, van ilyen a családunkba egy-kettő. De: legalább az eredménnyel elégedett volt, így ma sem keltem hiába.

Van egy hópehely minta, amit én minden évben legalább 10 példányban megcsinálok, mert egyszerű, mutatós és egyszerre 6 db-ot is el lehet készíteni. Elkészítés: az A/4-es papírt hosszában ketté hajtjuk, majd három részre hajtjuk. A sablont körberajzoljuk és aztán így egyben kivágjuk. Én szoktam még egy kis csillámos ragasztóval is díszíteni, így még szebb. Nem csak az ablakba teszem, hanem ajándék kísérőnek is kitűnő. Készült még néhány muffinpapírból is és kis jegyzetpapírból is.
Tudom, nem valami nagy szám, de talán sikerül elő csalogatnunk a hópelyheket:)

 

 

Hópelyhek a netről:
 
 
 





 

 
 
 
 
Évi meg Tücsi szánkót kapott karácsonyra. Más ajándékot is kaptak, persze, de a szánkónak örültek a legjobban.
Szép szánkó volt az! Piros, fényes! A talpán csak úgy szikrázott a vasalás a karácsonyi gyertyafényben. Évi visítva hasalt rá, amint meglátta.
A piros szánkót selymes fényű, piros zsinóron húzhatta volna a hóban bárki, ha – lett volna hó! De a szösz tudja, mi történt ebben az esztendőben az időjárással! Csak jöttek-mentek nagy lustán a hófelhők keletről nyugatra meg vissza, nem szállingált a magasból egy gombostűnyi hópihe sem.
Volt már hósapka, hócipő, prémes kesztyű, szánkó is, éppen csak hó nem. Pedig de várták! Percenként kikukkantottak az ablakon: havazik-e? De a fák feketén és csupaszon dideregtek a nagy kertben.
Évi végül is elunta a várakozást. Összeszedte a babaszennyest, és nagymosást rendezett a fürdőszobában. Már estébe hajlott az idő, amikor Tücsi dörömbölni kezdett a fürdőszoba ablakán.
– Ha nem nyitod ki az ajtót – kiabálta –, akkor nem mondom meg neked, hogy esik a hó!
– Hó! – visította Évi, s már nyitotta is az ajtót. – Azt mondod, hó van a kertben?!
– Sőt mindenütt! – jelentette Tücsi.
Szaladtak az ablakhoz. De alig vetett Évi egy pillantást a kertre, mérgesen kapta csípőre a kezét.
– Miért mondtad, hogy hó van, amikor egy makula hó sincs?!
Tücsi meghökkent.
– Nincs?!
– Nincs bizony!
– Nahát! Pedig a tévéhíradós megígérte! – kiáltotta felháborodva. – Becsületszavamra azt mondta, hogy várható!
– Hát akkor várjuk! – Évi odanyomta orrát az ablaküveghez, de nem havazott még akkor sem, amikor nagyanyu beszólt a szobába:
– Vacsorázni!
És akkor sem havazott, amikor lefektette őket. Évi engedelmesen behunyta a szemét, de Tücsi makacsul ült az ágyban, és várta a havat.
– Na nééééézd! – szólalt meg egyszer csak a nagy csöndben. – Csupa fehér a kert!
Évinek kiröppent szeméből az álom. Feltérdelt az ágyban.
– Ez hó, Tücsi! Ez hó! – Szájára nyomta a tenyerét, nehogy nagyanyu meghallja a szomszéd szobában a nevetését. – Hó! Hó! Hóóóó!…
– Hó?! – visított Tücsi, azzal fél lábon meg két lábon ugrabugrálni kezdett az ágyban. – Nem ha-zu-dóóóós a té-vé-hí-ra-dóóóós! Nem ha-zu-dóóóós a …
– Maradj csöndben! – pisszegett ijedten Évi. – Ilyenkor már nem szabad az ágyban ugrálni! Hát tudod! Ide figyelj! – súgta. – Apu azt mesélte, hogy az eszkimók kutyaszánon utaznak!
– Jééééé! – bámult el Tücsi. – Milyen lehet az?
– Hát olyan, hogy egy nagy, fehér kutyát befognak a szánkóba, és utaznak.
Tücsi töprengve nézett maga elé.
– Te! – mondta nagy sokára. – Hát éppen nekünk is van szánkónk!
– És nekünk is van kutyánk! – kuncogott Évi.
– Akkor fogjuk be a szánkóba!
– De a mi Hekink nem igazi nagy, fehér kutya ám – súgta aggodalmasan Évi, mire Tücsi legyintett.
– Nem baj. Mi sem vagyunk igazából eszkimók.
Ez igaz volt, és olyan, amin jót lehetett nevetni. Évi nem is ragaszkodott tovább a nagy fehér kutyához, megelégedett Hekivel.
Másnap reggelre vastag hótakaró feküdte meg a kertet. Évi meg Tücsi nagy hurrával rohant ki a házból. Ugrálva taposták a ropogós, friss havat. Kihozták a szánkót is persze. Évi odahívta Hekit.
– Ide figyelj! – mondta neki. – Most gondold azt, hogy szép, nagy, fehér kutya vagy, és légy szíves, állj ide a szánkó elé, mert befogunk!
Nem tudni, hogy mit gondolt Heki, lényeg az, hogy két kurtát vakkantott, és hagyta, hogy Évi a szánkó elé tuszkolja. Azt is engedte, hogy nyakszíjára erősítse a piros zsinórt.
– Így. Most pontosan jó – állapította meg Tücsi, azzal ráültek a szánkóra. Elöl Tücsi – kezében egy vékony vesszőcskével –, mögötte meg Évi.
– Gyí, te! Heki! – adta ki a parancsot Tücsi, de Heki nem mozdult. Gyí, te! – biztatta Tücsi lelkesen, és a levegőbe suhintott a vesszőcskéjével, ám Heki csak a farkát csóválta, és türelmesen álldogált.
– Várj! – kiáltott Évi. Előkotort a hó alól egy fadarabkát, s jó messzire hajította. – Fogd meg, Heki! Fogd meg!
Hekinek azonban semmi kedve sem volt fadarabkák után szaladgálni. Nyelvét lógatva visszanézett Évire. Akkora párafelhőt eregetett ki a torkán, akár egy mesebeli táltos paripa, de csak a farkát csóválta és nevetett, és nem mozdult.
– Úgy látszik, az ilyen szánkázáshoz mégiscsak az igazi, nagy, fehér kutyák értenek! – mondta lehangoltan Évi szinte abban a pillanatban, amikor a szomszédék fekete cicája elfutott a bokor előtt.
A szánkó váratlanul nagyot rándult.
– Tüüücsiiii! – visított kacagva Évi. Kapaszkooodj! – És ő maga is kapaszkodott volna volna, de nem volt mibe. A szánkó valósággal kiröpült alóla. Évi nevetve hempergett a hóban, és nagy hangon biztatta Tücsit: – Jól kapaszkodj! Hallod?!
Tücsi kapaszkodott is, és közben gyanús, vékony hangon ezt visította:
– Ide néééézz! Milyen gyorsan tudok szánkózni!!!! Így… csak én… tudooook…
Évi sikongva ugrált egy hóbuckán. Elöl a fekete cica futott, utána Heki, és a szánkó repült, mint a parancsolat.
– Ííííígy… csak ééén… tudoook… ííígy csak éééén! – visította Tücsi.
A következő pillanatban Évi megdermedt. A szánkó ugyanis – pontosan egy alacsony tujabokor fölött – a levegőbe emelkedett. Tücsi pedig, valóságos rejtély, eltűnt. Eközben a cica felfutott az ecetfára, s panaszos nyávogásba kezdett az egyik hólepte ágon. Heki dühösen ugatta a fa alatt; de a szép piros szánkón nem ült senki. Évi ijedten nézett szét. Mindenütt hó és hó; és megvan a cica is, a szánkó is, Heki is, csak Tücsit nem látni sehol!
– Apuuuu! Anyuuuu! Nagyanyuuuu! – visította Évi, de nem a ház felé futott, hanem előre a szánkónyomon. – A tujabokor előtt szipogva megállt.
– Naaa! – mondta méltatlankodva a tujabokor. – Legyél szíves, húzzál már ki innen, mert fázik a lábam!
Évi óvatosan széthúzta a bokor ágait, s kirobbant belőle a kacagás. A bokor zöldes belsejében, akár egy piros orrú, mackóruhás manó: Tücsi ült.
– Ugye, milyen jól tudtam szánkózni? – kérdezte, miközben gyanakodva figyelte Évit.
– Csuda gyorsan! – ismerte el Évi, és kirángatta Tücsit a bokorból. Mialatt leveregette róla a havat, Tücsi a fejét rázva így szólt:
– De azért ez a Heki mégsem ért a szánkózáshoz. Azt csak az igazi nagy, fehér eszkimó kutyák tudják igazán. Elhiszed?
– El – bólintotta szomorúan Évi. Le is vette tüstént Heki nyakáról a piros szánkó piros zsinórját, aztán visszaültette Tücsit a szánra.
– Tudod mit? – csillant fel hirtelen a szeme. – Amíg nem lesz nekünk is igazi nagy, fehér kutyánk, majd egymást húzzuk! Jó?!
Tücsi összevonta a szemöldökét, és töprengve nézett Évire.
– Jó – mondta végül megfontoltan, és úgy gondolta, most az egyszer Évi kivételesen okosat mondott.

Read more:http://www.operencia.com

 

Első nap: Adventi naptárakkal és mesével…

Első nap, első mese és néhány ötlet Adventi naptárakra….

 
Az Adventi naptárak története:
Adventi Naptár történetemindenki által jól ismert adventi naptár kitalálója egy Németországban élő édesanya volt 1900-as években.

Az ötletet a kisfia, Gerhard adta, aki minden nap azt kérdezte tőle még hány nap van karácsonyig? Az anyuka a türelmetlen gyermeknek 24 darab, kétszárnyú ablakokat vágott egy kartonra, egy másik papírlapra minden ablak elé helyezett egy cukorkát. A kisfiú minden nap kinyithatott egy cukorkát rejtő ablakot, a napról napra kevesebb meglepetés jelezte neki, hogy nem sokat kell aludnia a Jézuska érkezéséig.

Gerhard idő múlásával felnőtté válva üzleti vállalkozásba kezdett, az édesanyja ötlete alapján adventi naptárak gyártásba kezdett. Az első csokoládét rejtő adventi naptárnak nagy sikere lett, azóta is folyamatosan készítenek adventi naptárakat a gyerekek számára, megédesítve a várakozás időszakát.

Mi ilyen naptárakat készítettünk a lányommal:

 

Adventi naptárak a Netről:
 

 
 
 
 
 
 
 

Az első mese:

A negyedik gyertyaláng

Az a bizonyos este ugyanúgy kezdődött, mint a téli szünet bármely más estéje. A fehér háztetőkön ünnepélyesen csillogott a holdfény, minden csendes volt, csak a szomszéd kutyák csaholása hallatszott néha. Hetek óta vastag hó takarta a tájat. Ahogyan minden este  és reggel, a madarak most is odagyűltek a kisszoba ablakpárkányára, hogy felcsipegessék a magokat. Csőrükkel szapora ütemet doboltak a bádogon, mintha azt üzenték volna:
– Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!
Adrienn, a gondos kislány, most sem felejtette üresen az etetőt. Figyelte a madarakat, jól ismerte őket. Miután az utolsó is elrepült, a párnájába fúrta kis fejét, s a csillagszórós szentestére gondolt. Napközben az adventi koszorún három láng pislákolt, és már csak egy éjszaka volt hátra ahhoz, hogy az utolsó gyertyát is meggyújthassák.
Ez a várakozás azonban más volt, mint az előző évben. Kevés szóval telt a karácsonyi szünet. Apa, a kislánya és a kisfia csendben, óvatosan jártak a lakásban, a televízió is csak alig hallhatóan szólt este, amikor odaültek az édesanya ágya mellé. Korán lefeküdtek, pedig az álom nehezen lett úrrá a gondolataikon.
Mint az elmúlt hetekben mindig, édesapjuk kis idő múlva megigazította a gyerekek takaróját, és puszival kívánt jó éjszakát. Adrienn még mindig nem aludt. A félig nyitott ajtón át odaintett anyukájának. Hangtalanul kívántak egymásnak mielőbbi szép álmokat.
Az apa újra megsimogatta Adrienn buksiját, és az ajtó felé indult.
– A negyedik gyertyát Anya gyújtsa meg!  szólalt meg váratlanul a kislány, és reménykedve nézett az édesapjára.
– Tudod, hogy nagyon beteg, a doktor bácsi is azt mondta, hogy nem kelhet fel. Napok óta lázas. Azért ne félj, majd meggyógyul ! válaszolta az apa, de vigyázott arra, hogy tekintete ne találkozzon a kislányáéval.
A csend lassan mindent betakart, de Adrienn hiába erőltette, nem tudott elaludni. Arra gondolt, hogy mennyire megváltozott az életük, amióta az édesanyja ágyban fekszik. Azóta már egyedül tart rendet a szobájában, és nem szórja szét a holmijait a lakásban, sőt még Balázsnak is segít elpakolni.
Egy kis huncutság ült ki az arcára, amikor eszébe jutott, hogy az apukája milyen ügyesen mosogat, és hogy már azt is megtanulták, hogy a fehér és a színes ruhákat külön kell mosni. Gondolatai még sokfelé kalandoztak, aztán nagyot sóhajtott, és egy kockás füzetet vett elő. A kisvillany fényénél, göcsörtös betűkkel írni kezdett. Hosszú ideig tartott, amíg végzett a néhány sorral. Néha elgondolkodott azon, hogy egy-egy szót hogyan kell leírni, itt-ott véletlenül átbökte a ceruza hegyével a papírt, de végül elkészült a levéllel. Óvatosan kitépte a lapot, apró borítékot készített belőle, olyant, amilyent még az év elején, az első osztályban tanultak meg hajtogatni.
Már nagyon álmos volt, de kikecmergett az ágyból, kinyitotta a kisablakot, friss magot szórt az etetőbe, s a párkány és a tálka közé odatette a papírt. A hűvös szél befújt a szobába, néhány hópelyhet hozott magával. Gyorsan becsukta az ablakot, bebújt az ágyba és a fejére húzta a takarót. Összekulcsolt kezekkel aludt el. Egy kisfiúról álmodott, aki jászolban született, és álmodott még arról a madárról is, amelyik mielőtt elrepül a párkányról, mindig bekopog az ablaküvegen.
A reggeli napfény a redőny rései között lopózott be a szobába. Sugarai éppen gyerekek arcára vetődtek. Hunyorogva ültek fel az ágyban. A konyha felől halk neszek hallatszottak.
– Apa biztosan valami finomat készít – gondolták, s már a szájukban érezték a meleg kakaó ízét. Adrienn a levélről is megfeledkezett, kiugrott az ágyból, hogy mielőbb bevihesse anyukájának a reggelit. A konyhában nagyon meglepődött. Hihetetlen boldogság töltötte el, amikor az ünnepi asztalnál ott találta az édesanyját is:
– Gyere, ülj ide mellénk! Már jobban érzem magamat! mondta az édesanyja, és hosszasan megölelték egymást. Balázsnak is felderült az arca, el sem akarta engedni anyukája nyakát.
A friss kalács illata betöltötte a konyhát. Nagyokat kortyoltak a kakaóból, és sokáig beszélgettek, mint azok az emberek, akik hosszú idő óta nem látták egymást. Még soha ilyen vidám reggel nem köszöntött rájuk. Az adventi koszorún a negyedik gyertya lángja is fellobbant. Csak Adrienn vette észre, hogy a pislákoló fények ismerős ütemre remegnek: “apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!?”

Forrás: http://karacsonyidolgok.mindenkilapja.hu/html/19121901/render/karacsonyi-mesek

24 nap, 24 mese, 24 ötlet

Úgy döntöttem, hogy az idén a csokicukorgyümölcs ajándékok helyett a gyermekemnek az Adventi naptárba mesék és kézműves ötletek kerülnek. Össze is gyűjtöttem mindent, el is határoztam, hogy megosztom veletek is, aztán csúszok vele, szégyen szemre…. Sajnos rossz lett a nyomtatónk, így a gyerkőnek nem tudtam kinyomtatni a meséket. Aztán az egész hetem elment minden másra, így a kézműves foglalkozásokra sem sikerült előkészülnöm, így most mardos a lelkiismeret, hogy szegény gyerek, milyen hülye anyja van…. De azért voltunk a könyvtárban, színeztünk Rudolfot és Télapót és kiolvastuk a MiniManót+ az Angyalkás kifestőt, így ha nem is a terveknek megfelelően, de elindult az ünnepi visszaszámlálás. Holnap lakás díszítés, ünnepi gyertyagyújtás a Templom előtt, forró tea és csodálatos esti kivilágítás, puszipuszi a rég nem látott barátokkal és sok-sok kedves mosoly…
 Úgy gondolom, hogy gyermekeinknek adhatunk bármit, de az emlékek azok, amikből a lelkünk táplálkozik, így azt szeretném, ha a lányaimnak a december a csoda hónapja lehetne, amikor nincsennek gondok, nincsennek megoldhatatlan problémák, csak gyertyafény, szeretet és várakozás. Nálunk most “szegény karácsony” lesz, ami azt jelenti, hogy nem járjuk a boltokat ajándékok után, nem vesszük meg az X. pulcsit, hanem kézzel készített ajándékokat kap mindenki. Tudom, így kellene mindenhol, de én sanos szeretek vásárolni…. Mindenesetre igyekszem így is kitalálni, hogy ki minek örülne és remélem, hogy a munkának nagy mosoly lesz az eredménye. A lányok persze kapnak Minimaxon reklámozott izéket, de azét ők is szokás szerint megkapják a magukét Anyától:)
Remélem a 24 napot a számotokra is kellemesebbé tehetem majd a mesékkel, ötletekkel és kívánom, hogy mindenki érezze azt a belső békét és boldogságot, amit én érzek így december idején…

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!