www.kreativotletborze.blogspot.com

Tizenhatodik nap: narancslekvárosan

Hozzászólások (0)
Ki evett már narancslekvárt? Elmondaná, hogy milyen az íze? Mert, hogy én már kétszer is főztem, de még nem jöttem rá…
Az első adag receptjét a neten találtam, talán a nosality oldalán. Ott azt javasolták, hogy reszeljük bele a héjját is a narancsnak, amit én jó ötletnek találtam. Megpucoltam, leturmixoltam a közel 2 kg narancsot, bele reszeltem a héjját, megspékeltem egy kis fahéjjal, kb. 0.5 kg cukorral, a lekvárkészítő por felével (2:1) és jó alaposan felforraltam. Közben már előkészítettem a tiszta és formás kis üvegeimet, amiben beleöntöttem a forró lekvárt, rá a tető és gyors fejreállítás. Azonban fogadjatok meg egy jó tanácsot: az üvegek tetejeit az üveg mellé tegyétek, mert különben ott lesz a forró üveg, tető nélkül és úgy kicsit komplikáltabb megfordítani:) Ez a lekvár kicsit olyan lett, mintha grapefruit is került volna bele, tehát olyan édeskés kesernyés. A vásáron félve árultam és sajnos két üveg lekváron kívül nem adtam el semmit, azt is pénzvisszafizetési garanciával. De: az egyik vevő felhívott, hogy kéne még neki két üveggel, így asszem nem lett rossz.
A második próbálkozásánál már csak a narancs ment bele, annyi cukorral, hogy finom legyen és a maradék lekvárkészítő por (nem tudom a nevét sajnos). Na, ez sokkal édesebb és finomabb lett, azonban elég híg, így inkább narancsszósznak felel meg. De: a férjem közölte, hogy veszélyes, mert rá lehet kattani, és az ő szájából egy lekvárral kapcsolatban ez csillagos ötöst jelent.
Mivel 3 a magyar igazság, ahogy lesz akciós vödrös narancs a Spárban, már jöhet is az újabb verzíó. Közben persze nem felejtettem el sem a narancsrózsákat, sem a szaggatott narancshéjjakat sem, így lett ingyenes, igényes és természetes kari ajándék kiegészítőm. A lekvárok ajándékba mennek és ha megkapták a “ruhájukat”, rakok fel róluk képet is.
 
Narancsos díszek a neten:
 
 
 
Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok! Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is pja, anyja: “Mi lesz ebből a gyerekből?”
De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét.
Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
– Miért van ilyen hideg? – kérdezte egyszer Benedek.
– Mert jön a tél – felelte sünpapa.
Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:
– Papa, miért van tél?
De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán.
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele. Hiszen egy szülőnek mindent tudnia kell.
– Hogy miért van tél? – mondta aztán elszontyolodva. – Én sem tudom, de megkérdezzük.
Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyítva hordta, úgy elmélkedett magában.
– Miért van tél? – kérdezte tőle sünpapa.
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Ezt mondta:
– Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet.
S mikor jött a szél, a nyúl nekiiramodott, és futott, futott, versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.
– Nem tudja a szél se, csak beszél, beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem – s rázogatta keservesen tapsifülét. – Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszél vele.
Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.
– Várjatok, reggelre megmondom – dörmögte a bagoly, s elszállt. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:
– Hordjátok el magatokat! Alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja hideg csillagfényével a szemem. Menjetek a vakondhoz, hátha a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet. Mentek hát a vakondhoz.
Meg is lelték hamarosan.
– Kérdezd meg a földet – mondta neki sünpapa -, miért van tél.
A vakond hunyorgott néhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett valami sokat várakozni rá, jött vissza egykettőre.
– Siket a föld – mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.
A sas, fészke pereméről, fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte vérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró napkorongba:
– Miért van tél?!
De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet.
Odalent azalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljára, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét sünmama és sünpapa és a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos, de aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt.
Arra ébredt, hogy megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percegés. Kidugta a fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?
Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembetalálta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor ezt dünnyögte magában: “Azért van tél, hogy eljöhessen a tavasz!”
– Hogyan? Mit is mondtam? – riadt fel egyszerre. – Hm, még lehet, hogy igazam is van!
De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyermekes dolgokkal foglalkoznia.
Hogy miért van tél? Nem is gondolt rá soha többé!

Read more: http://www.operencia.com/gyermekoldalak/magyar-irodalom/mesek-toertenetek/teli-mesek/635-lengyel-balazs-a-csillagos-suen#ixzz2DLD2cLdE

 

Tizenötödik nap: angyalok közt

Hozzászólások (0)

Te hiszel az Angyalokban?
Bevallom, én igen. Hiszem, hogy van aki láthatatlanul vigyáz ránk, terelgeti az utunkat, támogatja a lelkünket és megment, ha erre van szükségünk. Úgy gondolom, hogy léteznek látható angyalok is, akik köztünk, értünk élnek. Ők azok az emeberek, akik másokért élnek, jelenlétük beragyogja a teret és erőt ad másoknak is a mindennapi küzdelmekhez. Nem kell ehhez Béke Nobel-díjasnak lenni, elég, ha valaki képes kilépni a saját világából, életéből azért, hogy belépjen másokéba és segítse őket az útjukon. Amikor levagyok törve, valahogy mindig szembe jön egy idézet egy ismeretlentől, egy rég nem látott barát, vagy belépek a mi kis egyesületünkbe, ahol érzem, hogy jó nekem, ez kell nekem. Én minden nap hálát adok az én Angyalomnak a lányaimért, családomért, barátaimért, a munkámért és a fagyiért:) Nem könnyű az életem, de valahogy ennek igyekszem a derűs oldalát nézni, új célokat keresni és nem sokáig szomorkodni.
Angyalt készítettem már zokniból, fakanálból, papírból, dekorgumiból…. Szóval, amiből csak lehetett. Most papírból fogok készíteni, de csak ha kipihentem a randit az IKEA-val és Ákossal (meg még azzal a pár ezer emberrel, aki ott volt a koncerten:)

Angyalok a netről:

 
Bugac filc angyalkái:
 
Még több:http://marietta-szorgoskezek-kismesterek.blogspot.hu/2012/12/filleres-angyalkak.html
 
Mai mese:
 
A kívánságcédula-osztályon óriási volt a felfordulás. Az angyalok ide-oda repkedtek, azt sem tudták, hol áll a fejük. Rengeteg dolguk volt még, csomagokkal megpakolt szánján a Mikulás hamarosan indult a Földre…<!–

–>

 

hirdetés
 

  

Bendegúz, a kis karácsonyi angyal egyedül olvasta és válogatta a kívánságcédulákat, majd továbbküldte a mennyei ajándékhivatalnak.
– Ő olyan szép – sóhajtotta álmodozva.
– Már megint Annácskáról ábrándozol? – kérdezte tőle Konstantin. – Ha mindig máson jár az eszed, valamit biztosan el fogsz rontani, aztán büntetésként mehetsz a csillagpucolóba.
– Én nem hibázok – jelentette ki a karácsonyi angyal. – Egyébként pedig már régesrég kész vagyok a munkámmal.
Ebben a pillanatban a kívánságcédula-osztályra beröppent Annácska.
– Van itt nálam két ajándék, és nem tudom, kinek kell továbbítanom. Egy autópályáról és egy pipáról van szó.
Karácsonyi mesék II. részAz angyalka átböngészte a kívánságcédulákat, melyekre előzőleg az ELINTÉZVE bélyegzőt ütötte.
– Lássuk csak, a pipa Emil bácsié a Gesztenyesor 7-ben, az autópálya meg Lujzié a Gesztenyesor 3-as házszám alatt. Mindketten Mennyországfalván laknak.
– Köszönöm a segítséget – mondta nevetve Annácska.
Miközben Annácska szerelmes pillantásokat küldött a karácsonyi angyal felé, elvette az Emil bácsi nevére címzett cédulát, és ráragasztotta az autópálya csomagjára. A Lujzi nevét tartalmazó cédulát pedig a pipás csomagra akasztotta. Pár pillanat múlva megérkezett Bertalan, a postás angyal. Lefékezett a karácsonyi angyal asztala előtt és megkönnyebbülten felsóhajtott:
– Szóval itt lapultok. A Mikulás perceken belül indul.
És mielőtt a szerelmesek egy szót is szólhattak volna, Bertalan fogta a két csomagot, és villámsebesen elrepült. Annácska elsápadt.
– Jaj nekem! Véletlenül Lujzának küldtem a pipát, Emil bácsinak pedig az autópályát! Ebből biztosan nagy baj lesz! Mi lesz velem, ha áthelyeznek a csillagpucolóba?
Erre már Bendegúz is elsápadt. A csillagpucoló ugyanis rettenetesen unalmas munkahely volt. Ezt ő is megtapasztalhatta, amikor háromszáztizenhét évig csillagokat suvickolt ott.
– Gyerünk – mondta, és Annácskával Bertalan után röppent. Amikor a menny kapujában utolérték, a postás angyal már egyedül volt. – Hol van a Mikulás? – kiáltotta az angyalka messziről.
– Elindult a dolgára – válaszolta Bertalan elégedetten. – Rénszarvas húzta szánja roskadozik az ajándékoktól.
– Ne félj, míg engem látsz! – vigasztalta a karácsonyi angyal. – Máris repülök a Mikulás után.
„Ez gyerekjáték lesz – gondolta az angyalka zuhanórepülés közben. – Utolérem a Mikulást, kicserélem az ajándékcédulákat, és a mennyei karácsonyt már a többi angyallal ünneplem.”
Nézett jobbra, nézett balra, de a Mikulásnak nyomát sem találta.
– Mennyei harangok – sóhajtotta. – Vajon melyik ország melyik városában keressem a Mikulást?
Ekkor a horizonton felragyogott a karácsonyi csillag.
– Hát persze – kapott a homlokához –, a Mikulás is a csillagot követi! – Ezt a kis angyal még a karácsonyi angyaliskolában tanulta. – Milyen szerencsés angyal vagyok – ujjongott, majd így kiáltott: – Hé, Mikulás! Várj meg!
De a rénszarvasfogat, mit sem törődve az angyalkával, továbbsuhant. Erre Bendegúz még hangosabban kiáltotta:
– Állj már meg, te, Mikulás!
Ekkor egy város tűnt fel a mélyben, és a Mikulást rénszarvasszánjával együtt elnyelte a téli éjszaka.
– Ilyen nincs – morgolódott az angyalka. – Egyszerűen eltűnt! Most mihez kezdjek?
A kis angyal elhatározta, hogy a házak felett fog suhanni, mert a szánnak valamelyik hófödte háztetőn kell parkolnia. És valóban, az egyik lakóház tetején megpillantotta a Mikulás szánkóját.
– Ez tényleg gyerekjáték volt – örvendezett. – Most már csak ki kell cserélnem az ajándékcédulákat.
Nem sokat gondolkodott, nyomban leszállt a szánra.
– Hé, szabad ezt neked? – kérdezte egy mély hang a háta mögött. Rudi, a rénszarvas volt az.
– Csak gyorsan ki kell cserélnem valamit – magyarázta izgatottan az angyalka.
– Felőlem – bólogatott Rudi –, de előtte engedélyt kell kérned a főnökömtől.
– Rendben.
Karácsonyi mesék II. részBendegúz nem sokat teketóriázott, a kéményhez repült és beleugrott. Amit a Mikulás tud, azt a karácsonyi angyal is tudja. Vagy mégsem? Kicsivel később hangos szitkozódás hallatszott odalenn.
– Huhuhú, de forró! Au, a popóm!
Az angyalka kiugrott a kandallóból. Úgy festett, mint egy szárnyas kéményseprő.
– Mikulás, merre vagy? – suttogta. A félhomály ellenére felismerte az ünnepélyesen feldíszített karácsonyfát, alatta sok-sok ajándékkal. A Mikulásnak azonban a nyomát sem látta.
Ekkor valaki felkapcsolta a lámpát. A karácsonyi angyal ilyen gyorsan nem tudott láthatatlanná változni. Egy kislány állt előtte, aki nagy szemekkel bámulta a furcsa jövevényt.
– Lilla, tudtad, hogy a kíváncsi gyerekek könnyen elijeszthetik a Mikulást? – kérdezte a kislány anyukája a konyhából. – Gyere ki, kérlek, a nappaliból. És miért van ekkora huzat? Talán kinyitottad az ablakot?
– A Mikulás már elment? – kérdezte Lilla az angyaltól suttogva.
– Hát, nagyon úgy néz ki – válaszolta a kis angyal. – Nyilvánvalóan elijesztetted. – Majd kicsit kedvesebben hozzátette: – De az ajándékait itt hagyta. Boldog karácsonyt!
Ezután az angyal sietősen megfordult, és a kandallón keresztül eltűnt a szobából. Mire az angyalka a háztetőre ért, a Mikulás szánja már messze járt, és a karácsonyi csillag is eltűnt. Sűrű felhők borították az eget, nagy pelyhekben hullt a hó.
– Jaj-jaj! – siránkozott az angyal. – Hogyan fogom megtalálni a Mikulást ebben a hóviharban?
Ekkor az úton szánnyomokat pillantott meg. Talán a Mikulás szánja húzta? Bendegúz sietősen követni kezdte a nyomokat a behavazott téli erdőben. A nyomok a vadetetőig vezettek. Ott aztán megpillantotta a szánt is. De rénszarvasok helyett egy lovacska állt előtte.
Az etetőbe friss szénát töltött egy férfi. Volt ugyan szakálla, de nem volt piros a kabátja.
– Nahát, viccesebben néz ki, mint az áruházi Mikulás – állapította meg az angyalka.
– Sértegeted az erdészünket, te csillogó gombolyag – röfögte egy hang a közelben.
– Ó, dehogy – hebegte a megrémült angyalka.
– Akkor menj a saját etetődhöz – mondta a vaddisznó tiszteletet parancsoló hangon.
– Rendben – dadogta az angyal –, de nem vagyok csillogó gombolyag, megértetted?!
Időközben elállt a havazás. A felhőtakaró kicsiny résén keresztül az angyal megpillantotta a karácsonyi csillagot, mely már a következő város felett ragyogott. Továbbra sem tudta, merre keresse a Mikulást. Hirtelen azonban eszébe jutott valami.
– Keresek egy havas háztetőt, amin nincsenek szánnyomok. Ez azt jelzi, hogy a Mikulás ott még nem járt.
Így is lett. Az angyalka talált egy lapos tetejű házat, ahol nem húzódtak szánnyomok. A ház tetején tábla állt: helikopter-leszállóhely. Mögötte üvegajtót látott lifttel. Mivel az angyalka nagyon unta a várakozást, néhány emelettel lejjebb liftezett. Hosszú folyosóra jutott, és mert kíváncsi természetű volt, benyitott az egyik szobába. Az ablak alatt ágy állt, benne egy kisfiú feküdt.
– Szeretem a látogatókat – mosolygott Jancsi –, különösen, ha a Mikulás és az angyalai azok.
– Jaj ne, a Mikulás már járt itt? – kérdezte a karácsonyi angyal rémült arccal.
– Persze – bólintott Jancsi –, amikor az előbb felébredtem, az ajándék már az asztalon volt.
– És miért nincsenek a tetőn szánnyomok? – morfondírozott Bendegúz.
– Talán mert a mentőhelikopter elfújta… – találgatta Jancsi. – Végül is ez egy kórház.
– Hát akkor jobbulást kívánok és boldog karácsonyt! – mondta röviden az angyalka, és kiröppent az ablakon.
Karácsonyi mesék II. rész– A csudába, megint semmi – morgolódott, amikor elhagyta a kórházat. – A földi kényszerbevetés most már egyre jobban elhúzódik. Ha Péter észreveszi, hogy titokban a Földre repültem, nagyon mérges lesz – sopánkodott.
Egy tágas mező mellett titokzatos fénysugarak tűntek fel.
„Milyen furcsa karácsonyi kivilágítás!” – gondolta az angyal, miközben egy repülőtér radartornyát nézte. Hirtelen eszébe ötlött, hogyan találhatná meg a Mikulást. Bemászott az egyik ablakon, és körülnézett. Az egyik irányítópultnál, rengeteg képernyő mögött fiatal nő ült.
– Megkérdezzem tőle, hogy nem látta-e a Mikulást? Bár a Földön láthatatlannak kell maradnom.
– Láthatatlannak? – rikoltotta Csőri, a papagáj. A kalitkájában álldogált, és félrefordított fejjel nézte az angyalt. – Már egy ideje figyeltelek a radar képernyőjén. Nagyon bátor dolog tőled, hogy a repülőgépek előtt röpködsz.
– Semmiség – mondta az angyal –, de mondd csak, ezzel a radarral más repülő tárgyakat is észre lehet venni, például a Mikulást a szánjával?

A papagáj először az egyik, majd a másik szárnyát nyújtóztatta ki.
– A Mikulás túl gyorsan mozog, ezek a műszerek nem láthatják – jelentette ki.
– Akkor mindennek vége – mondta a karácsonyi angyal lekonyuló szárnyakkal.
– Legfeljebb Emil bácsihoz és Lujzihoz nézhetnék be. De a mennyországfalvi Gesztenyesort úgysem találom meg soha.
– Mennyországfalván vagy. A Gesztenyesor pedig itt van egy saroknyira – rikácsolta a papagáj. – Jól tudom, mert ott lakom.
A karácsonyi angyal villámgyorsan elrepült a Gesztenyesor 7. szám alá. A tetőn sajnos szánnyomok látszódtak, tehát elkésett.
– Most már csak egy esélyem maradt – lihegte. – Titokban ki kell cserélnem az ajándékokat. Lujzi és Emil bácsi talán még nem bontották fel a csomagokat.
Az angyalka kíváncsian bekukkantott az ablakon. Emil bácsi lakásában egy hölgy új nyakláncát csodálta a tükör előtt. Az étkezőasztalnál Emil bácsi felnőtt gyerekei ültek. A szőnyegen pedig, pontosan a karácsonyfa mellett, ott térdelt Emil bácsi. Az angyal nem hitt a szemének: az autópálya össze volt szerelve. Emil bácsi lelkesen mondta:
– Meg kellett öregednem ahhoz, hogy végre saját autópályám legyen. Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam.
Az angyal nem igazán értette a dolgot, elrepült Lujzihoz is a Gesztenyesor 3-ba.
– Jó szagú mézeskalács, forgószél söpört itt végig?! – kiáltott fel, amikor benézett a nappali ablakán. A karácsonyfa alatt széttépett csomagolópapír, tarka szalagok és papírgombócok hevertek. Az új babakocsi az oldalán feküdt. Lujzi a fa előtt állt, és a kezében egy pipát tartott.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzak, Lujza Holmes vagyok – mondta egy nőnek. – Ön az a betörő, aki el akarta lopni tőlem a legszebb karácsonyi ajándékomat?
– Soha többé nem teszem! – fogadkozott a nő, aki Lujzi mamája volt.
– Akkor rendben – bólintott Lujzi, és detektívhez méltón beleszippantott a pipába. – Különben le kellene tartóztatnom. Büntetésből rakjon itt rendet!
Azzal anya és lánya nevetve vetették bele magukat a csomagolópapír-halomba.
– Hát jó – nevetett az angyalka is –, most már semmi dolgom a Földön.
Karácsonyi mesék II. részA mennyország kapujában Annácska már türelmetlenül várta a kis angyalt.
– Úgy aggódtam érted – suttogta.
– Tényleg? – somolygott a karácsonyi angyal. – Minden remekül ment, bár a Mikulást nem tudtam utolérni.

De Lujzi és Emil bácsi nagyon örültek az elcserélt ajándékoknak.
– Hát ez nagyszerű! – ujjongott Annácska, majd olyan nagy cuppanós puszit nyomott az arcára, hogy a kis angyal egészen elvörösödött az örömtől. Ekkor valaki a hátuk mögött köhintett egyet.
– Hát ti ketten? – mosolygott Péter. A két angyalka szétrebbent és ártatlan szemekkel nézett Péterre. – Angyalom, igen ziláltnak tűnsz, nem akarsz nekem mondani valamit?
– Én? Neeem – felelte a karácsonyi angyal. – Minden a legnagyobb rendben.
– Hát akkor – hunyorgott Péter –, most végre mindannyian együtt vagyunk, és megünnepelhetjük a karácsonyt.
A két kis angyal fürgén a mennyei ajándékosztó-szobába röppent.
– Boldog karácsonyt! – suttogta Bendegúz Annácska fülébe, majd hozzátette: – Neked és az egész világnak!

Forrás: http://www.nlcafe.hu/csalad/20101226/karacsonyi_mesek_ii_resz/



Tizennegyedik nap: só-lsizt gyurma szerelem

Hozzászólások (0)
 

Próbáltam ma enyhe nyomást gyakorolni a barátnőimre, hogy legyenek követői a blogomnak, de úgy látom, hogy drasztikusabb módszerekre lesz szükségem… Ismer valaki egy túlméretezett, nagyon szőrős és lehetőleg tök részeg “csipendélfiúkát”? Na, mert rájuk küldeném:)))) Persze csak viccelek, nem erőszak a…
Ma az egyesületünkben ismét foglalkozásunk volt, papírtányérból és WC papírgurigából készítettünk asztali adventi koszorút, amit most megmutatnék nektek.

Ma elmerülnék a só-liszt gyurmában, mert szerintem a lehető legolcsóbb, leginkább hasznosítható, bárhol, bármikor, mert a gyerkők nagy kedvence. Én úgy készítem, hogy 1 pohár liszt, 1 pohár só + annyi víz, hogy jó legyen az álaga. Az oviban tettek bele egy kis olajat is, így különlegesebb lett az álaga, jobban hasonlított a bolti gyurmára. Ha tesztek bele ételfestéket, még színes is lesz, és a hűtőbe sokáig eláll. Szárítható, süthető, festhető anyag, amiből karácsonyra nagyon jó kis dolgokat lehet készíteni. Szép ajándék lehet pl.: egy kép elkészítése, képkeret, karácsonyfa dísz, koszorú stb. És a legjobb, hogy a gyerekek is tudnak segíteni.

Mutatok egy képet, amit még korábban készítettem. Papríból kivágtam a sablonokat, kinyújtottam a gyurmát, “kivágtam” a mintát, rátettem egy alapra, majd száradás után kifestettem. Vagyis mutatnék, mert úgy látom, hogy nincs róla fotóm:)

Só-liszt gyurma ötletek a netről:






 

Mai mese:

Azon a réges-régi télen édesanyám eltörte a lábát, s egyszeriben én lettem a lóti-futi kisasszony a betegágy és a nagyvilág között.
Vittem a parancsot tyúkoknak, kacsáknak:
– Édesanyám azt üzeni: jó éjszakát! – és szigorúan rájuk reteszeltem a bordás lécajtót. Reggel is én engedtem ki a tollas népet:
– Édesanyám küldi! – szórtam elébük a ropogós kukoricát. De nemcsak háziasszonykodtam. Édesapám szerint nem volt nálam jobb hírharang. Anyu tőlem tudta meg: mi történt az utcában. Hol született kisboci, hány cicája lett Cirmosnak, meg hogy a kis Kondás Karcsi – aki jó barátom volt – hogyan ugrasztotta ki az ürgét. Mégis, valamennyi hír közül az volt a legnagyobb, amikor az első hó leesett. Ehhez az újsághoz igazán nem kellett postás. Faluszerte megkezdődött a hóemberépítés, és nagy volt a versengés: kié lesz , a leghatalmasabb, legeslegkövérebb.
Nekem Kondás Karcsi volt az építőtársam, aki – kertjük nem lévén – évről évre nálunk szobrászkodott. S amihez ő hozzáfogott, az nem akármilyen közönséges, répaorrú hóember volt. De nem ám!
Előbb kőkeményre gyúrta a “magvát”, ahogyan mondani szokta, akkor rám bízta, hogy hempergessem, amíg bírom. Bodrink mellettem csetlett-botlott, meg-meglökte bozontos fejével a növekedő hópocakot. Amikor Karcsi magához intett, a virágágyás közepén már lábat vert a hóember. Bár csak a neve szerint volt az, mert alakra semmiféle falubeli atyafiához nem hasonlított. Karcsi abban mesterkedett, hogy “tudós embert” fabrikáljon.
Addig-addig lapogatta, lapogatta a tekintélyes hótömeget, amíg valóságos emberi formát kapott. A fejével meg éppen soká bíbelődött. Az orra sem a szokásos paprika- vagy répaféle volt. Hóból faragta ki a bugylibicskájával. Két óriási üveggolyó szemén sötét keretes pápaszemet hordott. Ettől lett igazi “tudós” ábrázata.
Karcsi még egy viharvert öreg útitáskát is odabiggyesztett a lábához. Aki ránézett, könnyen azt hihette, csak megállt kicsit nézelődni.
Bármennyire imponált, hogy “tudós hóemberünk” van, nem tudtam mit kezdeni vele. Én kedvesebb játszótársat szerettem volna.
– Ez a tudós legyen a tied – mutattam rá ajándékozó kedvemben –, de nekem csinálj egy hókislányt! – mondtam, kértem, és addig kunyeráltam, míg Karcsi újra munkához látott, pedig már jó erősen ránk alkonyult. De a sötétet nem láttuk a hótól, a hideget nem éreztük a munkától. A kis Hó Katóval különben sem volt sok dolgunk.
Mire Karcsi kigömbölyítette a harangvirágforma szoknyáját, én is ott voltam az égszínkék selyemruhával. Ahogy fölibe borítottuk, a szél ráredőzte, a hideg odafagyasztotta, és úgy állt a kis Hó Katón, mintha egyenesen reá szabták volna.
Blúzocskáját föntről, a két karját jobbról-balról teletömtük hóval. Nem is volt abban semmi hiba, mert a hóbarátnőm már a legelső percben ölelésre tárta szét gömbölyű karjait. Mégis a szeme volt a legszebb, a két világoskék gombszeme. Hogy a mindig nevető száját hogyan és mivel festette Karcsi, örökre titok maradt, mert nekem akkor fodrászgondjaim voltak.
Nemsokára két marék lobogó szalmával tértem vissza újdonsült barátnőmhöz. Csak nem hagyhattam csupaszon? Hanem rátenni még Karcsi is alig bírta, mert a szél eszeveszetten cibálta, majdhogy el nem röpítette a két szalmavarkocsot. Biztonság kedvéért még a fejkendőmet is felkötöttem Hó Katóra, mert már akkor foga volt a télnek.
Karcsi percet sem tétlenkedett, hanem Hó Kató mellé egy pulit hömpölyített, hogy vigyázzon az immár benépesült előkertre. Nekem csak a kutya nem tetszett, mert akkor még nem láttam fehér pulit. Mindentudó barátom ezt a vereséget nem tudta elviselni. A kályhakürtőből annyi kormot zuhintott a kutyusra, hogy hibátlan feketeségét az igazán pulinak született Bodri is megirigyelhette.
Kondás Karcsi rég hazament, de én még nem tudtam elválni egyetlen barátnőmtől, aki szőkeségével szebb volt, mint Hófehérke a mesében.
Elébe ültem a hóba. Szerettem volna megbarátkozni vele. Azt sem bántam, hogy a szél arcomba suhintott, és a hideg az orromat csavarta, mert a pilinkélő hóesésben úgy tetszett, hogy Hó Kató a pulival mind közelebb, közelebb jön.
– Gyertek, gyertek! – biztattam őket, és azzal sem törődtem, hogy egy-egy hópihe a számba röppent. Csak az szomorított, hogy a puli csupa korom subáját pepitásra hímezte a ráhulló hó. Hiába akartam elsimogatni, nem volt erő a karomban.
Így talált rám édesapám. Aztán sok mindenre nem emlékszem, mert nagyon beteg lettem. Lázálmomban sokszor láttam a hóköpenyes tudós embert az ágyam mellett. Vizsgálódva hajolt fölém, és sötét keretes szemüvegén át fürkészve nézett. Jeges kezével megfogta a csuklómat, és ettől kirázott a hideg.
Ahogy elment, odalibbent Hó Kató a kék selyem szoknyájában. Ha melegem volt, a homlokomra tette hűvös kezét, és ilyenkor róla álmodtam. Ha fáztam, betakart a dagadozó hódunnával, és addig dobálta rám a hópihéket, amíg kivert a víz. Néha fulladozni kezdtem Ilyenkor kézen fogott, és elvitt az ő hóbirodalmába. A tornyos hóvár körül jégrács csillogott. Szobájában a jégpadlón csúszkáltunk ide-oda a hószékek között. A jégvirágog nemcsak az ablaküveget futották be, hanem a falat is körülmintázták a kacskaringós szárú jégvirágok. Hó Kati gombóccal etetett, és jégcukorral kínált. Kemény volt, és alig tudtam lenyelni, de mégis megpróbáltam a barátságunk kedvéért. Nehezen ment és fájt. Felpillantottam. Akkor a tudós doktor bácsi állt mellettem, és rám parancsolt: vegyem be az orvosságot.
Hó Kató mind ritkábban jött látogatóba. Néha napokig elmaradt, és egyszer csak teljesen hűtlen lett. Hiába vártam: nem láttam többé, de a hideg se rázott, láz se gyötört. Meggyógyultam
Amikor kimentem, első utam Hó Katóhoz vezetett. Szerettem volna megköszönni, hogy olyan jó volt hozzám betegségem idején. Sem őt, sem a tudós hóembert nem találtam a virágágyáson. Elmentek. Csak a mi Bodrink és igazi ia-fia bújt hozzám. Lehajoltam, hogy megsimogassam. Akkor láttam, hogy az a hely, ahol Hó Kató állott, telis-tele van hóvirággal.
Sokáig azt hittem: Hó Kató hagyta ott búcsúzásául.

Read more: http://www.operencia.com/gyermekoldalak/magyar-irodalom/mesek-toertenetek/teli-mesek/729-donaszy-magda-ho-kato#ixzz2DLB0JcRY

Tizenharamdik nap: képeslapok házilag

Hozzászólások (1)

Tudom, hogy ma már egyre kevesebben tudják, hogy merre van a posta, hiszen mindent online intézünk, de a karácsony az ebben a kérdésben is legyen más. Emlékszem, amikor középiskolás voltam, úgy örültem minden egyes darabnak, amit kaptam és persze rosszul esett, ha az adott évben kevesebbet, vagy már egyáltalán nem kaptam. Tavaly úgy döntöttem, hogy mint két gyermekes anyuka kötelességem visszahozni ezt a hagyományt és a lánykámmal együtt elkészített(és rendszeresen egyedül befejezett) képeslapokat szétküldeni a nagy világba, vagy legalábbis kicsiny hazánk területére. Tavaly egy műanyag karácsonyfa sablont használtunk, amit átfestettünk, majd vattával és különböző csillámokkal díszítettünk. Keretsztanyám még fényképet is kapott a lányomról, aminek nagyon örült. Gondolkodom egy ideje, hogy felnyitom a telefonkönyvet és tetszőlegesen kiválasztva, szigorúan ismeretlen embereknek elküldök egy-egy jó kívánságot és megkérem őket, hogy miután leírták maguknak, küldjék tovább. Gondoljatok bele, kinyitod a postaládát és végre nem csak a szórólapok és sárga csekkek hullanak ki belőle, hanem egy jókívánság egy ismeretlentől. Nekem feldobná a napomat, az biztos.
Szóval: ha karácsonyi képelapot szeretnél készíteni, szedj össze mindent, amit ráragasztanál és kezdj el “mazsolázni”. Egy keményebb papírt A/5-ös méretben (pl.: műszaki karton vagy névjegykártya papír) hajtsd ketté, rajzolj rá pl.: egy fenyőfát és kezd el feldíszíteni. Szerintem az a legjobb, ha már az elejére is írsz valami kedveset, mert lehet, hogy az illető nem teszi a fiókba a többi közé, hanem hirtelen lakásdísz vállik belőle. Ha van kisgyermek a családban, kérd meg, hogy segítsen, mert lehet, hogy nem lesz művészi az alkotás, de árad majd belőle a szeretet és a kedvesség.
Ma is elmarad sajnos a saját munka bemutatása, mert sikít a vasalnivaló és a kari ajándékok is félkészen figyelnek, de utólag pótolok mindent.
Az egyesületünk az idén valószínűleg egy receptet is küld majd mellé, mert mind imádunk enni:)

Képeslapok a netről:


 
Ezt például nagyon jópofának találom, akár karácsonyra is:)

 Fényképes, szerkesztett, nem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik:)

 
Mai mese:
 
A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
— No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
— Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
— No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.
— Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket — mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. — Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren

Read more: http://www.operencia.com/gyermekoldalak/magyar-irodalom/mesek-toertenetek/teli-mesek/632-mora-ferenc-a-kivancsi-hopelyhek#ixzz2DLE3Ys7P

Tizenkettedik nap: félidőben ajándék

Hozzászólások (0)

Mivel már csak 12 nap van Karácsonyig, ezért úgy döntöttem, hogy játékot hírdetek a blogom követői és a helyesírási hibáim számolói között. Az egyik alkotásomat szeretném odaadni annak a szerencsésnek, aki majd 20-án, 20 óra után fogok kisorsolni. Álló kép, csak itt kifeküdt…. (még mindig nem tudom, hogy hogyan kell megfordítani?)


Ő lesz a nyeremény:)

Azért jöjjön mára is egy kis alkotás és egy kis mese.
Ma mézeskalácsot sütünk a lányommal, mert nálunk már hagyomány, hogy sütit adunk ajándékba karácsonyra olyanoknak, akik fontosak nekünk. Szeretem ezeket szépen becsomagolni, hozzátenni egy kis idézetet és ezt oda adni. Én nem vagyok nagy mézeskalács gyáros, csoda lesz, ha jól sikerül, de semmi pénzért nem hagynám ki azt az élményt, ami ezzel jár. “Szaggatós” tésztákat szeretek úgy sütni, ha sok gyerek van nálunk, mert ez felér egy kézműves foglalkozással, jól szórakozunk, “tanítunk” és még süti is lesz a végére:) Most úgy döntöttem, hogy készítünk egy-két érdekes papírzacskót és egy pár süti belekerül egy nagyobb befőttesüvegbe is. Aztán ha ezekkel elkészültünk, jönnek a képek is.

A mézeskalács receptjét megtalálhatjátok az ötödik napos bejegyzésénél.

Sütis ajándékok a netről:



Nézelődjetek: www.gyongyospottyos.wordpress.com

Mai mese:

 Volt egyszer egy kislány, aki mézeskalács emberkét készített. Kivette a sütőből, és megcsodálta szépségét, majd mazsolát rakott az arcára szemnek, és a kabátkájára gomboknak. Épp befejezte, amikor a mézeskalács emberke hirtelen felpattant, kiugrott a tányérból és futásnak eredt. A kislány utána iramodott, de csak ennyit hallott a távolból: „Én vagyok a mézeskalács ember, futhatsz, mint a nyúl, de sosem érhetsz utol engem!”. Igaza volt. A kislány valóban nem érte utol, így pityeregve hazabandukolt. Másnap azonban, amikor az utcán a kirakatokat nézegette, a pékség ablakában különös alakra lett figyelmes: széles vigyorral az arcán ott feküdt ez egyik tálcán a mézeskalács ember! Több sem kellett a kislánynak, berohant az üzletbe, és kérte a mézeskalács embert. „Tíz fillér lesz!” – jött a válasz. „De hát ő az én mézeskalácsemberem! Én sütöttem!”- felelte a kislány. „Akkor is tíz fillér lesz!”. Így a kislány hazasietett, felnyitotta a perselyt, kivett egy tízfillérest, visszarohant az üzletbe, elővette a pénzt, és így szólt: „Most már kérem a mézeskalács emberkémet!”. Erre a férfi kivette a mézeskalács embert a kirakatból, és átnyújtotta a kislánynak, aki szorosan átölelte, és hazáig ezt hajtogatta örömében: „Én csináltalak, azért mert szeretlek, és mostmár meg is vásároltalak. Az enyém vagy”.

Tizenegyedik nap: gyertyafénynél

Hozzászólások (0)

Na, ki készített már mécseseket? Biztosan sokan nyújtják fel a kezüket, hogy: -ÉN!!!!!!!! Mert hogy az ünnepek egyik legfontosabb hangulati eleme a gyertyafény. Nagyon szép gyertyatartókat lehet már kapni, nekem is van itthon bőven, sőt, mi magunk is készíthetünk gyertyát.
Az idén úgy döntöttem, hogy hasznosítom az itthon kallódó befőttesüvegeket és befogom őket karácsonyi gyertyatartónak. Nem új keletű az ötlet, bár farkasfogat még sohasem használtam díszitésként. A felragasztáshoz technocol ragasztót használtam és hogy hangulatosabb legyen, a szabad felületet átkentem egy kis csillámos ragasztóval is.  Az egyikhez raffiát használtam és egy kis horgolt virágot, a másikhoz pöttyös szallagot, megmutatva a pöttyös mániámat.

Íme az eredmény:

Mécsesek a netről:




Én már korábban készítettem gyertyát és tényleg nem nehéz feladat. A maradék gyertyákat felovasztjuk, az öntőformába beleállítjuk a kanócot (hobby boltban lehet kapni, de a maradék gyertyák kanócát is felhasználhatjuk) és ráöntjük a forró viaszt. Ha különböző színűeket szeretnél, akkor várd meg, míg a legelső réteg kihűl és öntheted rá a következő színt. Láttam már olyat is, hogy jégkockákat tettek az öntő rormába, így a gyertyának klönleges, szivacs szerű kinézete lett. Az én gyertyám már nincs meg, de nagyon tetszett ez a netes ötlet, amikor is muffin papírokat használtak formának. Szuper ötlet!

A gyertya készítésről bővebben a www.gyertyaontes.hu weboldalon olvashattok.

Mai mese:

Mese a négy gyertyáról
“Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.
Azt mondta az első: ÉN VAGYOK A BÉKE! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni.
Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.
A második azt mondta: ÉN VAGYOK A HIT! Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem. A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.
Szomorúan így szólt a harmadik gyertya: ÉN A SZERETET VAGYOK! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. Ezzel ki is aludt.
Hirtelen belépett egy kislány. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott: De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kellene mindörökké! Elkeseredésében sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. ÉN VAGYOK A REMÉNY! A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit

Tizedik nap: ablakdíszes

Hozzászólások (0)

Úgy gondolom, hogy az ünnepek fényét és hangulatát nagyban elősegíti, ha a házat is díszbe öltöztetjük. Ilyenkor nem szabad elfelejteni, hogy az ablakaink képet adhatnak a ház lakóinak jelleméről (bár kétlem, hogy ezt bármelyik pszichológus igazolta volna:). Ahol gyerek van, ott szinte kötelezőnek érzem, hogy kerüljön valami az ablakra is. Nálunk már került fel néhány hópehely, csillag és egy hóember is, de várnak még az angyalkák és egy-két fenyőfa is a sorukra.
Nézzük, milyen ablakdíszeket találunk a neten:)


Mai mese:

Élt a Hargita oldalában egy magányos fenyő. Senki sem lakott a közelében. Az erdő, de még a legkisebb bokor is olyan messzire volt tőle, hogy még a kiáltását sem hallották volna meg, nemhogy a sóhajtásait. Ezért aztán nem is kiáltozott, nem is sóhajtozott. Még a nyári viharok, villámok s a farkasordító telek idején sem. Pedig annyit sanyargatták, hogy az még embernek is sok lett volna.
Elfásult egészen a nagy egyedülvalóságban. Egyetlen öröme volt, ha nyaranta egy-egy arra legelésző juhnyáj bújta meg az árnyékát, a nagy melegben. Vagy éppen maga a juhász heveredett alája furulyázgatni, tarisznyát bontani. Olyankor még sóhajtott is egyet-egyet, inkább csak figyelmességből, a szép nótáért, s hogy az árnyékot a sóhajával frissebbé tegye.
Hanem a nyáron olyat ért, amilyet még soha. Vidám kirándulók, egy egész iskola telepedett alája. Azóta nincs nyugta a fenyőnek. Egyre sóhajtozik, s mindegyre le-letekint a völgy felé, amerre a kirándulók alóla elvonultak. S mint valami kincseket, nézi az alatta maradt üres konzervdobozokat.
– Mit nem adnék, ha még egyszer közöttük állhatnék – sóhajtotta el bánatát egy véletlenül reáröppent rigónak.
A rigó egyet-kettőt füttyentett köszönetképpen, aztán tovaszállt arra, amerre a kirándulóknak nyoma veszett.
Hogy mit intézhetett a kis rigó, mit nem, nem tudhatjuk.
Jöttek az őszi ködök, esők, havas esők. A fenyő, ha lehetett, még inkább magába fásult. A szelek még a konzervdobozokat, utolsó emlékeit is ellopkodták. Már a földre se nézett többet. Akárhogy tépdesték a viharok, aludt. Már arról se vett tudomást, hogy hatalmas havával megjött a tél. Tőle jöhetett is, mehetett is.
De egyszer csak megrázta magát. Azt hitte, álmodik. Pedig nem álmodott. Hatalmas zsivajra, énekszóra ébredt. Egy nagy udvaron találta magát. Minden ága fel volt cicomázva, és minden megmaradt tobozába mintha egy-egy csillag költözött volna.
Azóta is ott áll az iskola udvarán. Bánja is ő, hogy az ünnep, a vigalom teltével ágait lecsapdosták. Lomb helyett szárnya nőtt.
Zászló csattog-lobog rajta, s vidám énekszó köszönti minden reggel.

Read more: http://www.operencia.com/gyermekoldalak/magyar-irodalom/mesek-toertenetek/teli-mesek/707-kanyadi-sandor-fenymese#ixzz2DLCkxzPL

Kilencedik nap: Bugac filcdíszei

Hozzászólások (0)

Erre a napra az egyik kedves “Óvodás” barátném (mert nehogy má’ csak a gyereknek legyenek barátnői az oviban:), Demeterné Kállai Tünde filcdíszeit szeretném megmutatni Nektek, mert szerintem szuper ügyes a csajszi. Aztán innen üzenem neki, hogy lassan végre eldöntöm, hogy melyiket is válasszam:)

A Meska.hu Bugac néven keressétek:)



Mai mese:

Egyszer nagy hideg volt. Az ablakot jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából: a fülükre ráhúzták a sapkát, és kék orral és könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt.
Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott? Hóval prémezett fákat, és fehérséget mindenütt.
Az ablaktól néhány lépésnyire volt egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett. A lába az ég felé. Ott is maradt mozdulatlanul.
– Istenem! – kiáltott fel Juliska -, meghalt!
– Ki halt meg? – kérdezte Mariska.
– A kis madár. Megfagyott szegény.
Azzal kendőt kapott a vállára és kifutott. Fölvette a kis madarat és bevitte a szobába.
Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, aztán felröppent. Rászállott a sifonér tetejére, és onnan pislogott szét a szobában.
A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamarából és hívogatták bele:
– Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss vizet. Olyan jó dolgod lesz, mintha nyár volna.
A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Olykor nekirepült az ablaknak és nagyot dobbantott rajta. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.
Végre megfogták és betették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Mindenképpen ki akart szabadulni.
Aztán, mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény.
Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke és ivott rá nagyokat.
Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyaival a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba, meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott.
A lányok örvendezve állották körül.
– Dalolj, dalolj, aranyos cinege!
És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis cinegéről, aki azóta megfagyott?
Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jó kedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.
Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott s künn csicseregtek a fecskék.
A cinege kidugta a fejét a drótokon és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé. Csak ült elgondolkozva, szótlanul.
– Most már eresszük el – szólott Juliska -, látom, hogy kikívánkozik.
– Jaj, ne eresszük el – felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem?
– Ejnye, te szívtelen – szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked, nem látod, hogy ő, szegény milyen szomorú. Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka. Meghalna bánatában, ha zárva hagynánk.
– Hát jó – szólt Mariska -, eresszük szabadon.
De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törülgette a szemét.
– Isten áldjon, kis madár – mondogatták, a kendővel integetve.
– Isten áldjon – mondotta Mariska -, sohase hallom többé a te szép éneklésedet.
Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak egy ismerős madárdal hangzik az ablakon át.
Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.

Read more: http://www.operencia.com/gyermekoldalak/magyar-irodalom/mesek-toertenetek/teli-mesek/753-gardonyi-geza-a-cinege#ixzz2EkTv4V93

Nyolcadik nap: asztali koszorú

Hozzászólások (0)

Hú, de nagyon meggondolatlan voltam, amikor azt gondoltam, hogy nekem majd minden nap lesz arra két-három órám, hogy kézműveskedjek és ezt meg is osszam veletek! Két gyerek mellett és bejárónő nélkül, sajnos nem sikerült átlépnem a magamnak felállított lécet, ezért vígaszképpen kitaláltam egy játékot, amit hamarosan meg is osztok veletek.

Erre a napra asztali díszíeket gondoltam ki és idő hiányában egyenlőre csak a netről:( Szeretnék nektek só-liszt gyurmából készíteni egyet, amit aztán az óvodánknak ajánlanék fel, persze csak ha szép lesz.
Készítettem már egy pöttyös asztali koszorút, amit már megosztottam és mivel nem sikerült eladni a vásárban (ahogy sajnos mást sem), így egyenlőre csak ezt tudom megmutatni Nektek, megint… Szalmakoszorú az alapja, amit körbe tekertem egy piros pöttyös anyaggal és letűztem apró gombostűkkel. A cserepeket ragasztópisztollyal ragasztottam fel, majd mellé tűzdeltem néhány vattakorongot. A csillagot sajnos nem én készítettem, vettem és kapott még néhány papír hópelyhet is, amit mintalyukasztóval készítettem. Jól mutat az asztalunkon, komolyan:)

 

 
 
Asztali adventi díszek a netről:
 

 
 
 
 
És a mai mese:
Csikorgó, a fagykirály nagyon szigorú uralkodó lehetett a maga idejében. Átkozták is eleget az alattvalói. Egy darabig még örültek is neki, kivált a szűcsök s a csizmadiák, mert úgy ellátta őket munkával, hogy ki sem látszottak belőle. Örültek a gyerekek is persze, mert kedvükre szánkázhattak, korcsolyázhattak a ropogós havon s a fényes jégen. De hát nem csak szűcsökből, vargákból áll a világ, nem csak szánkázásból, csúszkálásból az élet. Elkezdtek gondolkodni az alattvalók, hogy Csikorgó uralmának miképpen vethetnének véget.
Fújták a körmüket erősen, s toporogtak. De hiába. Fűtöttek, pipáltak. De csak nem akart vége lenni fagykirály rettentő uralmának.
– Üzenni kéne a fecskéknek – vélte egy bölcs öreg, aki még emlékezetében tartotta a fecskéket. – A fecskék jóban vannak a nappal, ha megjöhetnének, a napot is elhoznák magukkal.
Hogy s hogy nem, sikerült is üzenni a fecskéknek. El is jött nemsokára egy villás farkú, fecsegő madárka. Cikázott erre-arra a befagyott folyók, tavak felett. De majdnem rossz vége lett a kirándulásnak. Alighogy rálibbent a zúzmarás telefondrótra, dermedten földre koppant. Még szerencse, hogy valaki kézbe kapta, s a markában életre melengette.
– Egy fecske nem csinál tavaszt – csikorogta Fagykirály kárörvendve. S olyan fagyot lehelt a környékre, hogy még a farkasok is üvöltöttek kínjukban. (Innen származik az a mondás a farkasordító hidegről.)
– Nem bizony, egy fecske nem csinál tavaszt – szomorodtak el a vacogó, topogó, körmüket fújó alattvalók.
– Nem is csinálhat, mert túl alacsonyan száll – mondta egy másik öreg. – Olyan követ kellene, aki nemcsak fecseg-ficseg, rovarászgat, de ereje, hatalma van a dalának. S van bátorsága átfúrni magát a jeges felhőkön, föl a naphoz.
– Azt mondom én – folytatta a bölcs –, szerezzünk egy pacsirtát.
– Ugyan már, az még a fecskénél is kisebb! – vetette ellen az az öreg, aki fecskéért üzent volt.
– Többet ér az egy sereg fecskénél. Majd meglátjátok.
Mit volt mit tenni, beleegyeztek.
– Jöjjön a pacsirta.
Meg is érkezett nemsokára. S azon nyomban föl is parittyázta magát a magasba. Visszhangzott énekétől a jeges égbolt. És meg is repedt egy tenyérnyi helyen. A résen meg besütött a napsugár.
Megszeppent erre Csikorgó, a fagykirály. Próbálta betömni a rést, de hiába. Visszacsurgott a tömés a nyakába. S a lába alatt meg elkezdett kásásodni a hó, ripegett-ropogott a tavak, patakok, folyók hátán a jég. Csermelyek cincogtak, jégcsapok, csatornák csordultak. Csikorgó meg szedte az irháját, s inalt a dombok-hegyek, a havasok irányába.
Ott ül a magas bérceken örökös számkivetésben, s csak akkor látogat el régi birodalmába, amikor a pacsirta szabadságra megy. Olyankor aztán hetvenkedik, legénykedik, gorombáskodik, kitombolja magát, de már közel sem olyan kegyetlen, mint annak előtte. Rá sem hederít senki. Még örülnek is neki. Kivált a szűcsök s a csizmadiák, no meg a gyerekek is. Mosolyogva fújják a körmüket, mert tudják, hogy a pacsirta jövetelének már a hírére is Csikorgó szedi a sátorfáját, mert irtózik a magas kék égtől, de kiváltképp a pacsirta gyönyörű énekétől.

Read more: http://www.operencia.com/gyermekoldalak/magyar-irodalom/mesek-toertenetek/teli-mesek/631-kanyadi-sandor-csikorgo-a-fagykiraly#ixzz2DLC9Zk6Q

Hetedik nap: díszitsük fel a házat!

Hozzászólások (0)

Na, ki kapott virgácsot? Nálunk sajnos nagyon feledékeny Miku járt, ugyanis kifelejtette a csomagból a virgácsot. Márpedig az én kiskamasz leányomnak egy egész kis erdő kijárt volna, így azt hiszem tartozok a Télapónak egy fekete ponttal…
Varázslatos, hogy a gyermekek mennyire hisznek benne és mennyire figyelik a jeleket, amelyek igazolják elképzeléseiket. A mi házunk előtt is látszik a Mikulás szánjának nyoma és Léna baba is valószínűleg azért kelt fel éjszaka, mert a szobában csörgött a sok zacskó.
Elolvastam a gyerkőnek a mesét, amit ugyebár nem rég veletek is megosztottam, persze ő nem tudta, hogy én írtam. Hát mit mondjak, nagyobb lelkesedésre számítottam, de azért tetszett neki. Az egyik Anyuka azt mondta, hogy nekik kétszer is elkellett olvasni egymás után a mesét, így ez adott egy löketet, hogy írjak még hasonlókat. Már van egy pár a gép valamelyik eldugott fiókjában, de még váratnak a megosztásra.
Holnap vásár, remélem sikeres lesz! Szeretnék eladni ezt+azt, de leginkább azt szeretném, hogy ne költsem el az összes bevételem, mert olyan jó érzés lenne, ha maradna egy kis pénzmag a pénztárcámban.Az már azonban biztos, hogy Demeterné Tündi barátnőmtől biztosan veszek néhány filcdíszt, mert nagyon szép munkái vannak!
A mai napra ajtódíszeket terveztem és meg is fogom mutatni, hogy mire jó egy újságpapír, de csak a vásár után:)

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!